2011. január 5., szerda

Második fejezet-Tervek és ötletek

Alec szemszöge


Az éjszakám egész máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem. Felix-szel az egyik sikátorban múlattuk az időt, mint minden este. Épp arról áradozott nekem, hogy mennyire várja már, hogy Gianna átváltozhasson, amikor is léptek zajára lettünk figyelmesek. Egy alak jelent meg a sikátor bejáratánál. Habár sötét volt, mégis tökéletesen láttam őt, mintha csak nappal lett volna - annak ellenére, hogy napközben nem is igazán tartózkodunk a városban.

Először azt hittem, csak egy egyszerű ember, de miután jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy ő más. Láttam, hallottam, és éreztem. Nem volt sem ember, sem vámpír. A szíve gyorsan vert, gyorsabban, mint egy átlagos emberé. A szemei csokoládébarnák voltak, ami még jobban kihangsúlyozta fehér bőrét, mely szinte teljesen olyan volt, mint az átlagos vámpíroké, épp csak egy kicsit melegebb - habár nem érintettem meg őt, mégis éreztem a testéből áradó hőt. Százhatvan centi magas lehetett, telt, vonzó ajkakkal, amelyeket szinte lehetetlen volt érintetlenül hagyni.

Vonzódtam hozzá, nagyon is, amit szégyelltem ugyan kicsit, de aztán rájöttem, hogy én a vadász vagyok, és ő csak a préda volt, aki kísértett engem. A haja lófarokba volt kötve, amit az emberek általában akkor viselnek, amikor nincs elég idejük elrendezni hajukat, de neki nagyon jól állt.

Bronzszínű hajtincsek keresztezték az arcát. A torkom kaparni kezdett, mintha hetek óta nem ettem volna. Amikor az ujjamat a szájához nyomtam, az egyik felem csak el akarta hallgattatni őt, az ennél kevésbé érett oldalam viszont tudni akarta, hogy milyen lehet megérinteni. Láttam a meglepettséget a szemében, amitől izgatott lettem. Ez megijesztett. Most én vagyok a préda? Átléptem a határt? Talán igen, méghozzá egy szemtanú előtt. Felix kuncogni kezdett, amikor megérezte a köztem és a lány közt vibráló feszültséget.

A neve Renesmee Cullen - egy jól ismert személy a világunkban. Edward Cullen és Isabella Swan lánya. Félig ember. Sem természetes, sem helyes nem volt, de mégis létezett. Emlékszem, amikor tudomást szereztünk a létéről. Azonnal elindultunk Forks-ba, Washington államba, készen a csatára. Biztosak voltunk benne, hogy győzni fogunk, akár harc nélkül is. Ők azonban idegen vámpírok segítségét kérték, hogy megakadályozzanak minket tervünk véghezvitelében. Okos ötlet volt, azt meg kell hagyni. Amire leginkább emlékszem az az, hogy Jane mindenáron végezni akart velük, legfőképpen Isabelláva. Utálta őt. Renesmee csupán egy indok volt.
Vissza kellett tartanom őt, különben megtámadta volna a gyereket, és az anyját is, Aro pedig nem örült volna egy ilyen kitörésnek. Cullenék elmagyarázták Aronak, hogy a gyermek nem jelent fenyegetés számunkra. Végül nem került sor semmiféle csatára, és azóta nem is igazán gondoltam Renesmee-re.

De ahogy ott állt Aro előtt, olyan érzések kezdtek előtörni belőlem, amelyek azelőtt még sohasem. Talán az emberi éveimben, de azokra nem akartam emlékezni. Emberi érzéseken gondolkodni időpocsékolás. Nem volt szükségem rájuk, én nem is akartam, hogy legyen.

Nem fogok hazudni, Renesmee tényleg gyönyörű volt, annak ellenére is, hogy csak fél vámpír. Volt benne valami elegáns báj, ami felkeltette a figyelmemet. Természetesen flörtöltem vele, de csak azért, hogy megtudjam, milyen messze tudok elmenni.

A pillanat, amikor rájött a nevemre, igazán szórakoztató volt. Félt tőlem, és jól is tette. Nem vagyok a barátja, ahogy a többiek sem, és ezt tudnia kell. Tudnia kell, hogy nem tartozik ide, de Aro, mint már említettem, mégis nagyon örült érkezésének.


- Renesmee Cullen - búgta. - Micsoda meglepetés!
Renesmee-re nézve éreztem a testéből áradó feszültséget. Remegtek a kezei, és alig észrevehetően zihálni kezdett. Nem lesz itt egy hétig sem, gondoltam. Félve nézett Arora, talán azért, mert még emlékezett a legutóbbi találkozásukra, amikor Aro majdnem végzett vele és a családjával. Érthető persze, de mégis. Ha már Arotól így megijed, mit fog tenni, amikor majd Jane-nel találkozik? A helyében már rég elfutottam volna.

Sóvárogtam ezért a lányért, és csodálkoztam volna, ha Aro nem akar megöletni ezért.
Mért kellett idejönnie? Mért kellett a félvér Cullennek idejönnie? Azért, hogy lássa Arot, és a Volturi többi részét? Nem tanítottak neki eleget a szülei? Biztos voltam benne, hogy legalább Carlise figyelmeztette őt, de nyilvánvalóan túl makacs volt. Meg kell tanulnia a leckét. Ez nem volt jó döntés a részéről. Gondoltam, hogy Aro udvariasan fogja üdvözölni, de utána biztosan felhívja a szüleit, és véget vet ennek a problémának.

- Ah, drága Renesmee, te megnőttél! - kiáltott fel Aro, és vigyorogva közelebb sétált hozzá. Kinyújtotta a karját, de a lány nem akarta elfogadni a gesztust. Hülye gyerek.
- Üdv, Aro. Te nem változtál semmit - Hallatszott a humor a hangjában, amitől elvigyorodtam. Persze, hogy ugyanúgy nézünk ki, hiszen halhatatlanok vagyunk. Ő nem volt az, és jobb lett volna, ha nem is hiszi magáról.

Ekkor jöttem rá, hogy nem kerülhetek kapcsolatba a Cullen lánnyal. Undorodnom kellett volna tőle. Ahogy abban a pillanatban a találkozásunkra gondoltam, hirtelen betegnek éreztem magam.

Aro nevetni kezdett Renesmee megjegyzésén, amitől mindenki ellazult egy kissé.

- Mmm, nagyon jó, Alec. Elégedett vagyok - nézett rám büszkén, majd vissza Renesmee zavart arcára.
- Nem mintha nem lepődtem volna meg. Mi hozott téged ide? Talán csatlakozni szeretnél a testőrséghez? - kérdezte reménykedve, mintha nem tudta volna a választ. Hogyan gondolhatta, hogy a családja helyett minket választ? Ismertem Cullenéket. A család volt a legfontosabb számukra, és ezt mindenki tudta. Egy részem mégis abban reménykedett, hogy talán tényleg azért jött ide, hogy csatlakozzon hozzánk. Tényleg ezt akartam? Nekem kötelességeim voltak, de Renesmee lehetett volna a szórakozás.

- Oh, nem... Én. Személyes okok miatt hagytam el az otthonomat, és csak azért jöttem ide, hogy. Egy kis időt a családom nélkül tölthessek. Persze csak ha neked megfelel - mondta félénken, miközben egy hajtincset a füle mögé simított. Az arca vörös volt az idegességtől.
Hülye, hülye gyerek!
Sikítani akartam. Tényleg csak azért jött ide, hogy engem szórakoztasson? Csak azért jött ide, mert ez a hely jutott először eszébe?! Elrontott, rohadt csecsemő! Vágytam rá, annyira akartam őt, mint még soha senkit, de még véletlenül sem történhetett volna köztünk semmi! Azért jött ide, hogy engem gyötörjön, csak mert nem kapott meg egy vacak mobilt, amiért könyörgött?! Képtelenség! Csak az időnket fecsérelte, és bosszúságot okozott nekünk. Aronak tudnia kellett volna, hogy hol a határ! Nem akart csatlakozni hozzánk, csak vakációzni akart! Természetesen nem kellett aggódnom. Aro tudja, hogy mikor kell engedi, és mikor nem.

- Természetesen. Alec majd megmutatja a szobádat

.Vagy nem tudja.
Túl normálisnak hittem Arot, nyilvánvalóan mindent megadott volna ennek a lánynak, csak azért, hogy maradjon. Ez lesz majd az új játszótere, de mért is?! Nem leszünk erősebbek tőle, valójában csak akadályozni fog minket. Egy tintafolt volt a tiszta papíron. Más helyzetben tudtam volna ezt az egészet kezelni, de így... Biztos voltam benne, hogy meg fogok őrülni. Azon töprengtem, meddig akarhat velünk maradni. Napokig, hetekig, vagy a legrosszabb esetben akár hónapokig?! Meg fogok bolondulni!

Közben rájöttem, hogy elfelejtettem válaszolni, de azt hallottam, hogy Aro szólított. Miért?

-Aro, kérlek - hozzá sétáltam, és lehalkítottam a hangomat annyira, hogy Renesmee ne hallhassa. Pedig valójában lényegtelen volt. - Aro, vedd figyelembe, hogy ez csak szórakozás számára.
Aro megrázta a fejét, és felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kíváncsi a mondandómra, éppen akkor, amikor Caius megszólalt.
- Hallgasd Aro, igaza van.
- Nem érdekelnek az aggodalmaid, Alec, és a tieid sem, Caius. Alec meg fogja mutatni Renesmee-nek a szobáját, vendégszeretettel, és büszkévé tesz engem. Rendben, Alec? - emelte fel a szemöldökét, miközben haragosan méregetett engem.

Lassan bólintottam, Aro pedig gyengéden megfogta a kezemet. Amint a bőre megérintette az enyémet, a szemei kitágultak a felismeréstől. Többet nem nézett rám, csak a fejemben keresgélt. Olyan arckifejezést öltött, mintha olyat látott volna, amilyet még soha. Mindent tudott, ami Renesmee érkezése óta megfordult a fejemben.
Oh, Istenem!


- Aro. - meg akartam vele értetni, hogy nem állt szándékomban folytatni a félvérrel azt, amit elkezdtem.

Mindent tudott. Minden érzett. Mindent látott. A gondolataim már az övéi is voltak. Féltem, hogy mi fog következni ezek után. Örültem neki, hogy Renesmee nem láthatta a gondolataimat. Biztosan ő is el volt foglalva a sajátjaival. Mi lesz most? Renesmee-re pillantottam, aki éppen a mi kis kommunikációnkat figyelte összezavarodott kifejezéssel az arcán.

- Aro? - vártam a reakcióját. Ez volt eddig a legemberibb dolog, ami átváltozásom óta történt velem. Hálás voltam, hogy legalább Jane nem volt jelen. Habár nem tudtam, éppen hol tartózkodott, de nem is érdekelt.
Arora meredtem, de ő nem nézett rám. Valószínűleg éppen egy halálos tervet kovácsolt a fejében.
- Ar. - kezdtem, de belevágott a szavamba.
- Vidd Renesmee-t a szobájába, Alec, és mutasd meg neki, hogy hol fog aludni. Egyedül. Aztán gyere vissza. Majd viszel neki ennivalót, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon éhes.

Nem tudom miért, de attól, ahogy Aro az egyedül és a éhes szavakat használta, csak még idegesebbé váltam. Biztos voltam benne, hogy ha tudtam volna izzadni, már csurom víz lettem volna. Végül bólintottam, és Renesmee-hez sétáltam. A vállunk véletlenül összeért, miközben elmentem mellette. Mindenkinek meg akartam mutatni, hogy nem jelent semmit számomra, de amikor hozzáértem, újra érezni kezdtem azt a bizonyos tüzet.

Kuncogni kezdett, ami némileg megsértett. Aztán hallottam, hogy valaki finoman köhécselni kezdett. Ki lehetett az? Hiszen vámpírok vagyunk, az Isten szerelmére!

Hátrafordulva láttam, hogy Marcus bosszantóan vigyorog rám. Ez olyan volt számomra, mintha egy gyorsvonattal jöttek volna nekem; érezte a köztünk lévő vibrációt.

Felix-re néztem, akin látszott, hogy nehezére esik visszatartani a nevetést. Fogalmam sincs, hogy ő honnan tudhatott a dologról, de ha már mindenki más tudott róla, nem is számított.

Gyorsan Renesmee-hez fordultam, és arra kértem, hogy kövessen. Értetlenkedve nézett rám, de azért utánam jött.

Egy szűk folyosón sétáltunk, én egy lépéssel előtte haladtam, és próbáltam nem az elmúlt pár percre gondolni.

- Szóval, miről beszélgettetek Aroval? - Derült égből villámcsapásként ért a kérdése.
- Mi közöd hozzá? - kérdeztem vissza.

Nagyon utáltam őt. Embernek éreztem magam mellette. Gusztustalan volt, és még gyengének is tüntetett fel Aro és a többiek előtt. Biztos voltam benne, hogy ezekben a pillanatokban is rajtam nevettek. Egy nagy vicc voltam. Én, akit azelőtt soha nem gúnyoltak ki.

Hirtelen éreztem, hogy az erőm az irányításom nélkül lépett működésbe.
Hülye érzelmek!
Hallottam, ahogy a lépések lelassulnak, és amikor hátrafordultam megnézni, hogy még mindig követ-e, csak összezavarodottságot és félelmet láttam az arcán.





- Renesmee?

Kicsit oldalra billentette a fejét, mint aki nem hall rendesen. Felnyögtem, és megpróbáltam visszaadni neki a hallását, szerencsére sikeresen.

- TE.
- Csak elvettem a hallásodat, ennyi volt az egész - szakítottam félbe védekezőn, és gyorsan tovább mentem.
- Tudod, nem olvastam az ismertető füzetben, hogy ezek a túrák ilyen unalmasak. Lassíthatnánk? - kezdett panaszkodni.

Olyan gyorsan fordultam meg, hogy majdnem belém ütközött. Dühösen nézett rám, de barna szemei még így is gyönyörűek voltak. Hogy tud valaki egyszerre ilyen bosszantó és vonzó lenni? Legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat.

- Csak, hogy tudd. Itt nincs semmiféle ismertető füzet, mert mi nem vagyunk egy vakációs pont! Nem tudom, hogy mit gondoltál, amikor eldöntötted, hogy idejössz, de akármi is volt az, rosszul gondoltad. Csak azért vagy itt, mert Aro egy vendégszerető ember. Ha rajtam múlt volna, már rég egy repülőn csücsülnél, ami visszavinne Amerikába, vagy talán már rég halott volnál.


Hallottam, ahogy nagy levegőt vesz, és ettől csak gyűlni kezdett a számban a méreg. A meleg, barna szemeivel dühösen nézett rám. A szíve gyorsan lüktetett, sokkal gyorsabban, mint előtte. A fogait kicsit visszahúzta, mintha azelőtt még meg akart volna támadni engem.

- Megértettem, Alec - sziszegte.
- Remek.

Megfordultam, és tovább sétáltam. Nemsokára elértük a szobáját.
Az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és belépett rajta. Meg akartam figyelni a reakcióját, de esélyem sem volt rá.

- Ez lesz a. - Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, bevágta az orrom előtt az ajtót. - Élvezze a lakosztályát, Miss Cullen! - mondtam gúnyosan a csukott ajtónak, majd visszaindultam Arohoz.

Mielőtt megérkeztem volna, ismerős léptek zaja ütötte meg a fülemet.

- Jane, drága nővérem. Nem tanított meg rá anyánk, hogy hallgatózni csúnya dolog? - kérdeztem anélkül, hogy megfordultam volna.

A nővérem kicsit alacsonyabb volt nálam, hosszú, szőke haja volt, amit általában összefogott, hogy kellő figyelmet tudjon szentelni annak a személynek, akit éppen kínzott. Az ajkai teltebbek voltak, mint az enyémek, és természetesen sokkal nőiesebb volt nálam. A legtöbb tulajdonságunk azonban egyforma volt. Ugyanolyan orr, szemek, és még a személyiségünk is hasonlított. Talán csak abban különböztünk, hogy ő egy kicsit jobban szeretett az embereknek fájdalmat okozni. Nem mintha én nem élveztem volna, de neki ez volt a specialitása.

Elém lépett, és egy csókot nyomott az arcomra, mint mindig.
- Nagyon sokáig voltál távol. Aro azt mondta, hogy hozol nekem valamit, amivel majd játszhatok, de te nyilvánvalóan egyedül szórakoztál. Mi történt az osztozkodással? - Egy vak ember számára az én nővérem lehetett volna a megtestesült ártatlanság, de én túl jól ismertem őt. Az, hogy Renesmee-vel is szórakozni szeretett volna, kissé zavart. Nekem kellett volna szórakoznom vele. Nekem és senki másnak. Megértettem a nővéremet, jobban, mint akárki más, elvégre ő volt az én családom.

- Épp' csak fölkészítettem őt a veled való találkozásra. Nem kellett volna?
- Tudod, én csak magamnak akarom őt. Kínozni, és végül megölni. Annyira... Szórakoztató lenne.
- Talán majd egyszer - válaszoltam, miközben tovább mentem. Aro már várt rám.

Pár lépés után éreztem, hogy Jane keze a vállamon pihen, és ennek hatására megálltam. Lassan sétálni kezdett körülöttem, kezeit a háta mögött tartva. Vigyorogni kezdett, én pedig biztos voltam benne, hogy tervez valamit. Furcsán néztem rá, amikor vihogni kezdett.

- Oh, Alec, én egy géniusz vagyok! Hoztál nekünk egy játékot - A hangja gyerekes volt, ami megijesztett, mivel az ő játékai nem monopoly-zásból álltak.

- Mire gondolsz? - kérdeztem, miközben felhúztam az egyik szemöldökömet. Nem volt sok időm. Biztos voltam benne, hogy ha még sokáig húznánk az időt Jane-nel, Aro kíváncsi lenne rá, hogy mit csináltam, és főleg arra, hogy kivel. Nem mintha aggódnia kellett volna. Mindent elrontottam a gorombaságommal.


- Nem szereted őt, ugye?

Bosszúsan megráztam a fejemet.


- Remek. Azt szeretném, ha elintéznéd, hogy elmenjen innen. Tudom, hogy ez neked nem lenne nehéz. Utáltasd meg magad és ezt az egész helyet vele annyira, hogy elmenjen. Azt akarom,hogy eltűnjön innen. Akkor majd kedvemre kínozhatom. Ugye milyen jól hangzik? - kérdezte, már-már tapsikolva az örömtől. Biztos voltam benne, hogy ha Jane egyszer meghal, rá nem a gyönyörűséges fehér fény fog várni. Habár érdekes volt a terve. Ha a lány eltűnik innen, akkor már nem érdekelne, hogy mi történik vele. Vagy legalábbis nem forogtak volna körülötte a gondolataim.

- Meglátom, mit tehetek - léptem gyorsan ki Jane körülöttem alkotott köréből.
Az utam további részét futva tettem meg.

Minden szem rám szegeződött, amikor beléptem a terembe. Életemben először tényleg megijedtem. Meg akartak ölni, tudtam előre. Szét akartak tépni, és el akartak égetni az érzéseim miatt. Megérdemeltem a büntetést, hiszen kikezdtem a félvérrel.

Vártam valamire, de csak kuncogást hallottam. Arora néztem, aki elégedetten mosolygott.

- Aro? - kérdeztem összezavarodottan.
- Egy fontos küldetést kapsz. Renesmee-nek csatlakoznia kell hozzánk, és erre te fogod rávenni - mondta Aro Markus-ra és Caius-ra nézve, akik csak bólintottak.
- Hogy csináljam?
- Nagyon egyszerű - Hatásszünetet tartott, és csak ezután szólalt meg. - Csábítsd el őt!

Jane terve talán mégsem fog működni...

2011. január 3., hétfő

Első fejezet-A szökés

Heló,heló!Íme az 1. fejezet,remélem elégedettek lesztek vele.
A történetről annyit,hogy én csupán fordítom,tehát a dolgok alakulásához semmi közöm.Renesmee és Alec párosítású fic,és lesznek benne 18+-os részek is.Öhm,azt hiszem ennyi.Pár megjegyzésnek azért örülnék.Nem kell nekem levelet írni,egy tetszik/nem tetszik bőven megfelel.
Jó olvasást!




Renesmee szemszöge

Még sohasem voltam Olaszországban. Hallottam történeteket, láttam képeket, tanultam az iskolában a kultúrájáról, de még sohasem jártam ott. Most mégis Volterrába készülök. Hogy mi okból? Elegem lett Forks-ból, és rájöttem, kell egy kis idő egyedül, a családom nélkül. És hogy mért pont a Volturihoz futok? Talán azért, mert valahol a lelkem mélyén azt remélem, hogy ott megnyugvásra találok.
Ha a nagyapámhoz mentem volna, Charlie-hoz, ő biztosan hazaküldött volna, ahogy Renee, a nagyanyám is. Olaszország az utolsó reményem, abban bízom, Aro megengedi, hogy maradjak.
Ő a Volturi feje, akinek szenvedélye a különleges képességgel megáldott vámpírok csapatba gyűjtése. Carlisle, a nagyapám akkor járt először Volterrában, amikor megpróbálta meggyőzni Arot afelől, hogy változtassanak az életformájukon, és - az általuk undorítónak talált - állatvéren éljenek.
Gondolom, ez most úgy hangzik, mintha sosem láttam volna őket, és az ismeretlenbe menekülnék. Pedig már találkoztam velük... Persze ez évekkel ezelőtt történt, amikor még kisbaba voltam. Ennek ellenére minden arcra emlékszem, és ha rájuk gondolok, elfog a borzongás. Félek, nagyon is, de próbálok magamon erőt véve megnyugodni.
Egy másik problémára kell koncentrálnom, hiszen mégis a Jacob Blackkel való kapcsolatom most a legnagyobb gondom. Az egész akkor kezdődött, amikor hallottam, amint anyu és Alice néni Jacob és az én esküvőmet tervezgetik. "Renesmee és Jacob esküvője tökéletes lesz. Már mindent elterveztem." - mondta egyikőjük.
Nem is tudom, milyen okból, de úgy éreztem, képtelen vagyok ottmaradni. El kellett jönnöm - el a házból, el Washington államból, el Amerikából.
Teljesen kiborultam. Apámba karolva sétáljak az oltárhoz, ahol Jacob Black vár rám? Tényleg ezt akarom? Tudtam, hogy törődne velem, és hogy nagyon szeretne, de tudnám én viszont szeretni? Tudnék az lenni, akire szüksége van?

Olyan volt, mintha rám akarnának erőltetni valami olyat, amit nem akarok, de mégis mindenki más biztos az ellenkezőjében. Szeretem őt, persze, hogy szeretem, de nem vagyok kész arra, hogy összekössem vele az életemet. Időre van szükségem, sok időre.
Meg fogom tudni, hogy ki vagyok úgy, mint önálló nő, a családja szeretete és támogatása nélkül. Apu bölcsessége, anyu bátorítása és Emmett bácsi viccei nélkül, mert ha ezek a dolgok vennének körül, akkor nem tudnék döntést hozni anélkül, hogy arra ne gondoljak, megbántok valakit - talán éppen Jacobot. Ezeken a dolgokon töprengtem, miközben mérföldekre repültem az otthonomtól, a Volturi felé.

Csak egy szürke felsőm van, a bal zsebénél egy hatossal; egy fekete, kényelmes pulóver, farmernadrág és egy tornacipő. Van még egy táskám is, de abba - időszűkében - alig került holmim. Nagyon kevés időm volt kitervelni a szökést, tudtam, hogy azonnal indulnom kell. A családom vadászni indult, én pedig alvást színleltem. Senki nem tudott a tervemről, még Alice sem, mert valamilyen különös módon - aminek képtelen vagyok rájönni az okára - nem látja a jövőmet.
Az út nagy részét alvással töltöttem, vagy éppen azon gondolkodtam, mit fognak gondolni a szüleim, ha észreveszik, hogy eltűntem. Elképzeltem, ahogy apu majd felmegy a szobámba ellenőrizni engem, mert nem hallja egyetlen gondolatomat se. Kétségbe fog esni, ahogyan anyu is. Emmett bácsit is magam elé tudom képzelni, és a riadt Jacobot is, aki Leah-val és Seath-tel fog veszekedni, és Rose néni a fejéhez fogja vágni, hogy minden az ő hibája. De majd Jasper bácsi mindenkit megnyugtat.
Hagytam nekik egy levelet, hiszen képtelen lettem volna elhagyni őket búcsúzás nélkül. Leírtam, hogy nem tudom elviselni, hogy mások döntsenek a jövőmről, és hogy kell egy kis idő, amíg elrendezem magamban a dolgokat. Azt nem írtam le, hova megyek, de megígértem, hogy amint megérkezek, felhívom őket. A családomat és a Volturi közös múltját ismerve, azt hinnék, őrült vagyok, hogy odamegyek - talán így is van.

Nem tudom, mennyi ideig utazhattam, de amikor megérkeztem, már rég sötét volt. Fogtam egy taxit, amit a családomtól kölcsönzött pénzből fizettem ki. Tudtam, hogy nem fognak örülni, el is határoztam, hogy amint tudom, visszaadom.
Egy jellegzetes helyet kellett keresnem. Arra gondoltam, nem lehet olyan nehéz megtalálni egy csapat vámpírt! Apu azt mondta, mindig köpönyeget viselnek, és ahogy én emlékszem, elég sokan vannak.

Azt hittem, hogy majd egész éjjel autókázhatunk, amíg ki nem kötök félájultan egy helyi hotelszobában, ám csupán fél órája körözhettünk, amikor megláttam egy alakot a sikátorban, a talpától a feje búbjáig feketében. Meg kellett állnunk, hogy jobban szétnézhessek. Habár nem beszélt angolul a sofőr, valahogy mégis sikerült elmutogatnom neki, mit szeretnék.

Kinéztem az ablakon - ott voltak. Legrosszabb esetben is csak bűnözők lehettek volna, akiktől meg tudom védeni magam. Azelőtt még sohasem öltem embert, de ha kell, meg tudom tenni.

Kiszálltam a kocsiból, és elindultam feléjük. Ketten voltak, és beszélgettek. Gyorsan körülnéztem, és eldöntöttem: most vagy soha. Ha rosszul döntöttem, akkor legfeljebb elfutok, nem lesz semmi baj - persze azért legbelül féltem egy kicsit. A szívem gyorsan vert, még saját magamhoz képest is.
- Hé, te ott, köpönyegben! Te a Voltur. - mielőtt még befejezhettem volna a mondatot, az egyikük rám vetette magát. Nem láttam tökéletesen a szemeit, de biztos voltam benne, hogy vörösen izzanak. Megtaláltam a vámpírokat, csak abban nem voltam biztos, hogy azokat-e, akiket kerestem.
A vámpír, amelyik rám támadt, hatalmas volt, akár Emmett nagybácsi. A fogai vészesen közel voltak a torkomhoz, támadásra készen.
- Valami rosszat mondtam? Mert úgy nézel ki, mint akit eléggé felidegesítettek. Ez valami személyes probléma? - kérdeztem, miközben a kezeimet védelmezően az arcomhoz emeltem. A szívem nagyon gyors ütemet diktált. Talán most fogok meghalni, gondoltam. Itt, Olaszországban. Soha nem tudok majd személyesen elbúcsúzni anyutól és aputól és Rose nénitől, és soha többet nem birkózhatok majd Emmett nagybácsival. Nem lesz több vásárlás Alice-szel, és Jasper sem fogja többet összeborzolni a hajamat. Búcsút kell mondanom a Jake-kel való játékoknak is!
- Azért csinálhatnánk gyorsan? Nem szerepel a napirendemen, hogy kínok kínjai közt haljak meg - mondtam, és becsuktam a szemem, hogy még véletlenül se lássam a közeledő arcát.
Amikor már felkészültem a végre, meghallottam a hangot, ami egy lovagéra emlékeztetett, aki eljött megmenteni engem. Rendben, azért meg kell hagyni, hogy ebben a helyzetben Leah hangja is angyalian csengett volna.
- Felix - kiáltotta a hang, miközben egyre közeledett a járdához. Felnéztem a megmentőmre, és megláttam azokat a véraláfutásos szemeket, amelyektől hirtelen elfogyott minden levegőm, és amelyek úgy néztek ki, mint egy démon szemei. Valamiért mégis megnyugtatott engem.
Felix azonnal fölpattant, mintha a másik srác lenne a főnök.
Mozdulatlanul feküdtem. Nem voltam biztos benne, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. Meg voltam rémülve, hiszem alig egy perce ugrott nekem egy igen félelmetes vámpír, azzal a szándékkal, hogy végezzen velem.
A fiatalabbnak, aki egyidősnek nézett ki velem, sötétbarna haja volt, és fehér bőre, mint egy átlagos vámpírnak. Szemei azonban vörösen izzottak, amitől remegés futott végig a testemen.
Aztán a másik férfi, Felix, felemelt a csuklómnál fogva a földről, egy kézzel. A lábaim a levegőben csüngtek. Úgy éreztem, menten eltöri a csuklómat. Talán meg is tette.
- Ez. - sziszegte undorodva. - tudja, hogy mik vagyunk. Végezzünk vele, vagy vigyük el Aróhoz?
Helyesen következtettem, a fiatalabbik volt a főnök.
Még mindig a levegőben lógtam, miközben a fiatalabb közelebb lépett, és megemelte az államat, hogy jobban szemügyre vehesse az arcom. A kezei jéghidegek voltak, a szemeitől viszont elállt a lélegzetem. Olyan szenvedélyesek csillogtak, amilyeneket még sohasem láttam. A szívdobogásom még inkább felgyorsult, és biztos voltam benne, hogy ezt ő is meghallotta. A felismerés hatására elpirultam, mire ő bosszantóan kezdett mosolyogni.
- Ah, Miss Cullen. Maga az utolsó személy, akire számítottam ma - mondta szórakozottan, majd Felixre pillantott. - Felix, mi történt a memóriáddal? Nem is emlékszel a lányra?
- Hát, emlékezhetne egy kicsit gyorsabban is, mert ez tényleg kezd fájni! - jegyeztem meg.
Felix rögtön elengedett, mire én a talpamra estem, és gyorsan fölkaptam a táskámat, ami pár lépésnyire hevert tőlünk.
- Szóval, akkor ti vagytok a Volt. - nem tudtam befejezni a mondatot, még pislogni se volt időm, mert a fiatalabb hirtelen megjelent előttem, és az ujját a számhoz nyomta, amitől a szívem oly' gyorsan kezdett lüktetni, hogy azt hittem, átszakítja a mellkasomat. Átkozott szív, mindig elárul engem.
- Nem kellene azt a szót ilyen hangosan mondani, Miss Cullen, itt emberek laknak - még közelebb hajolt hozzám, hogy biztos legyen benne, hogy megértettem, mit akart mondani. A hangja mély volt, halálos, és durva, ahogy suttogott.
- Most velünk jössz! - mondta, miközben megfordult, és elindult a másik irányba.
Kérdés nélkül követtem őt, a hátam mögött Felix-szel. A szemei szomorúan csillogtak.
- Elnézést kell kérnem az előbbiért. Nem tudtam, hogy Bella lánya vagy - mondta, mire én megveregettem a hátát.
- Semmi gond, el van felejtve. Elvégre megtörténik az ilyen. Legalábbis velem.
Miközben követtem az alacsonyabbat, egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Vajon hány éves lehet? El tudtam képzelni, hogy ez a vonzó fiatal vámpír öregebb, mint az apám. Sőt, talán még a nagyapámnál is. De aztán a másik felem arra jutott, hogy ez csak egy szám. Nem kell ilyen nagy feneket keríteni a dolognak, különösen akkor, ha az illető, akiről beszélünk, egy vámpír.
Azon kezdtem morfondírozni, hogy a vonzó "vezetőm" mért akar a semmi közepére vinni, amikor hirtelen eltűnt. Már csak egy árnyékot láttam a sötétségben. Zavarodottan pislogtam egyet.
- Mi a.?
- Gyerünk, Miss Cullen, ugorjon! - mondta gúnyosan Felix, miközben lökdösni kezdett előre. Lenéztem a lyukra, ahol a fiatalabb eltűnt, de nem láttam odalent semmit.
- Mit akarsz, mit csináljak?! - kiáltottam a sötétségbe, ellenállva Felix bátorításának.
- Ugorj! Ha akarod, elkaplak, ne félj! - válaszolta. Nyilván azt hitte, nem tudok leugrani segítség nélkül. Becsuktam a szemem, és ugrottam, anélkül, hogy figyelmeztettem volna őt. Úgy éreztem, mintha a gyomrom keresztül akarna fúródni a tüdőmön. Émelyegni kezdtem. Az esés nem volt túl hosszú, a vámpír keze pár pillanat múlva már a derekam köré kulcsolódott. Az orra szinte súrolta az enyémet, miközben a nyaka köré fontam a karomat. Találkozott a tekintetünk, majd megéreztem az illatát... Attól az isteni, édes illattól remegni kezdtek a térdeim. Imádkoztam, bárcsak úgy maradhatnánk örökre, de sajnos vissza kellett zökkennem a valóságba. Letett a földre.
- Hogy hívnak? - kérdeztem rekedten, mert még nem jutott elég levegő a tüdőmbe. Meg kellett tudnom a nevét. Ismerősnek tűnt, de közben mégis ismeretlennek. Vártam a választ, de csak egy gúnyos mosolyt kaptam válaszul.
- Találgass - súgta, miközben hátralépett. Gyűlöltem ezt a játékot. Legalább egy milliárd lehetséges név volt, ami közül választhattam volna, és ő azt akarta, hogy mindet fölsoroljam? Szar ügy.
- Nos, te nyilvánvalóan egy olyan személy vagy, akinek nincs normális neve - léptem egyet előre, helyet adva Felixnek, hogy ő is leugorhasson.
- Te beszélsz, Renesmee?
Ahogy kimondta a nevemet, úgy éreztem, mintha egy hideg fuvallat suhant volna keresztül a testemen.
- Okos, igazán nagyon okos, de hogy lehet az, hogy te tudod a nevemet, én viszont nem tudom a tiédet? - kérdeztem csípőre tett kézzel, miközben a súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem.
Hirtelen megint az arcomban volt a fiú. A szájából kiáramló levegőt hidegnek éreztem. Hogy csinálja ezt? Egyszerre voltam dühös, és akartam elolvadni az érzékiségében, amitől szinte megbolondultam. Szédülni kezdtem. Játszott velem, és én ezzel tökéletesen tisztában voltam.
- Még mindig találgatnod kell! - indult tovább, én pedig követtem.
- Nos, azt tudom, hogy te nem Aro vagy, mivel az ő arcára emlékszem, nem úgy, mint a tiédre.
A mosoly az arcán még szélesebbé vált a megjegyzésem hallatán.
A Volturi minden tagjának nevét végig gondoltam, de egyik sem volt megfelelő. A női neveket persze a legelején kizártam.
- Demetri?
- Rossz válasz - mondta, miközben felemelte a hüvelykujját, mintha az segítene neki a számolásban. Szegény srác.
- Afton?
- Két rossz válasz..
- Nos, nyilván nem Jane.
Egy mosoly jelent meg az arcán, én pedig kezdtem bepánikolni. Egy fiút sem ismertem, akit Jane-nek hívnának, de ez egy másik ország, így nem lehetek biztos a dologban. Amellett, apu mesélt történeteket Jane-ről. Egy szadista volt, aki élvezte, ha fájdalmat okozhatott másoknak. Csodálkoztam, hogy mért ezzel viccelődik. Hirtelen megint közelebb jött, és újra éreztem a mennyei illatát. Ez alkalommal kicsit erősebben. A szeme szenvedélyesen csillogott.
- Meleg - suttogta.
Oh, Istenem. Ki a fene ez?
Megfájdult a fejem, ahogy próbáltam visszaemlékezni a nevekre. Eközben valaki köhintett a hátam mögött.
Felix mondott egy nevet, amitől minden olyan világossá vált, mint a nap. Megdermedtem.
- Alec. Szóval te vagy Alec? Jane Alec-je? - suttogtam. Alec Felix irányába nézett, majd tekintete visszavándorolt rám, miközben Felix elhaladt mellettünk.
- Gondolom, hallottál rólam.
Egyszerűen bólintottam. Próbáltam nem a szemébe nézni, mert ha megtettem volna, akkor a világ egyik legveszélyesebb vámpírjának a szemébe néztem volna.
Ahogy a Volturi főbejáratához értünk, hirtelen ijedtnek és dühösnek éreztem magam. Csak játszik velem, naná. Azzal, hogy tudom, ki ő, egy hatalmas vicc vagyok számára.
Felix... Nos, vele talán még barátok is lehetnénk. Olyan, mint Emmett, vagy talán mint Alice. Attól függ, milyen szempontból nézzük.
Vajon ők mit csinálhatnak ebben a pillanatban? Vajon keresnek engem? Rájöttek arra, hogy ide jötten? Már ekkor nagyon hiányoztak.
Ahogy beléptünk az ajtón, éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik. Érdekelt, vajon Aro emlékszik-e még rám, de amikor megláttam az arcán szétterülő hatalmas mosolyt, tudtam, hogy még örül is nekem.
- Renesmee Cullen! Micsoda meglepetés! - tárta szét karjait.
Még a szeme is mosolygott, ahogy beszélt, és ettől úgy éreztem, sokkal jobb döntés lett volna otthon maradni.