Első fejezet-A szökés

Heló,heló!Íme az 1. fejezet,remélem elégedettek lesztek vele.
A történetről annyit,hogy én csupán fordítom,tehát a dolgok alakulásához semmi közöm.Renesmee és Alec párosítású fic,és lesznek benne 18+-os részek is.Öhm,azt hiszem ennyi.Pár megjegyzésnek azért örülnék.Nem kell nekem levelet írni,egy tetszik/nem tetszik bőven megfelel.
Jó olvasást!




Renesmee szemszöge

Még sohasem voltam Olaszországban. Hallottam történeteket, láttam képeket, tanultam az iskolában a kultúrájáról, de még sohasem jártam ott. Most mégis Volterrába készülök. Hogy mi okból? Elegem lett Forks-ból, és rájöttem, kell egy kis idő egyedül, a családom nélkül. És hogy mért pont a Volturihoz futok? Talán azért, mert valahol a lelkem mélyén azt remélem, hogy ott megnyugvásra találok.
Ha a nagyapámhoz mentem volna, Charlie-hoz, ő biztosan hazaküldött volna, ahogy Renee, a nagyanyám is. Olaszország az utolsó reményem, abban bízom, Aro megengedi, hogy maradjak.
Ő a Volturi feje, akinek szenvedélye a különleges képességgel megáldott vámpírok csapatba gyűjtése. Carlisle, a nagyapám akkor járt először Volterrában, amikor megpróbálta meggyőzni Arot afelől, hogy változtassanak az életformájukon, és - az általuk undorítónak talált - állatvéren éljenek.
Gondolom, ez most úgy hangzik, mintha sosem láttam volna őket, és az ismeretlenbe menekülnék. Pedig már találkoztam velük... Persze ez évekkel ezelőtt történt, amikor még kisbaba voltam. Ennek ellenére minden arcra emlékszem, és ha rájuk gondolok, elfog a borzongás. Félek, nagyon is, de próbálok magamon erőt véve megnyugodni.
Egy másik problémára kell koncentrálnom, hiszen mégis a Jacob Blackkel való kapcsolatom most a legnagyobb gondom. Az egész akkor kezdődött, amikor hallottam, amint anyu és Alice néni Jacob és az én esküvőmet tervezgetik. "Renesmee és Jacob esküvője tökéletes lesz. Már mindent elterveztem." - mondta egyikőjük.
Nem is tudom, milyen okból, de úgy éreztem, képtelen vagyok ottmaradni. El kellett jönnöm - el a házból, el Washington államból, el Amerikából.
Teljesen kiborultam. Apámba karolva sétáljak az oltárhoz, ahol Jacob Black vár rám? Tényleg ezt akarom? Tudtam, hogy törődne velem, és hogy nagyon szeretne, de tudnám én viszont szeretni? Tudnék az lenni, akire szüksége van?

Olyan volt, mintha rám akarnának erőltetni valami olyat, amit nem akarok, de mégis mindenki más biztos az ellenkezőjében. Szeretem őt, persze, hogy szeretem, de nem vagyok kész arra, hogy összekössem vele az életemet. Időre van szükségem, sok időre.
Meg fogom tudni, hogy ki vagyok úgy, mint önálló nő, a családja szeretete és támogatása nélkül. Apu bölcsessége, anyu bátorítása és Emmett bácsi viccei nélkül, mert ha ezek a dolgok vennének körül, akkor nem tudnék döntést hozni anélkül, hogy arra ne gondoljak, megbántok valakit - talán éppen Jacobot. Ezeken a dolgokon töprengtem, miközben mérföldekre repültem az otthonomtól, a Volturi felé.

Csak egy szürke felsőm van, a bal zsebénél egy hatossal; egy fekete, kényelmes pulóver, farmernadrág és egy tornacipő. Van még egy táskám is, de abba - időszűkében - alig került holmim. Nagyon kevés időm volt kitervelni a szökést, tudtam, hogy azonnal indulnom kell. A családom vadászni indult, én pedig alvást színleltem. Senki nem tudott a tervemről, még Alice sem, mert valamilyen különös módon - aminek képtelen vagyok rájönni az okára - nem látja a jövőmet.
Az út nagy részét alvással töltöttem, vagy éppen azon gondolkodtam, mit fognak gondolni a szüleim, ha észreveszik, hogy eltűntem. Elképzeltem, ahogy apu majd felmegy a szobámba ellenőrizni engem, mert nem hallja egyetlen gondolatomat se. Kétségbe fog esni, ahogyan anyu is. Emmett bácsit is magam elé tudom képzelni, és a riadt Jacobot is, aki Leah-val és Seath-tel fog veszekedni, és Rose néni a fejéhez fogja vágni, hogy minden az ő hibája. De majd Jasper bácsi mindenkit megnyugtat.
Hagytam nekik egy levelet, hiszen képtelen lettem volna elhagyni őket búcsúzás nélkül. Leírtam, hogy nem tudom elviselni, hogy mások döntsenek a jövőmről, és hogy kell egy kis idő, amíg elrendezem magamban a dolgokat. Azt nem írtam le, hova megyek, de megígértem, hogy amint megérkezek, felhívom őket. A családomat és a Volturi közös múltját ismerve, azt hinnék, őrült vagyok, hogy odamegyek - talán így is van.

Nem tudom, mennyi ideig utazhattam, de amikor megérkeztem, már rég sötét volt. Fogtam egy taxit, amit a családomtól kölcsönzött pénzből fizettem ki. Tudtam, hogy nem fognak örülni, el is határoztam, hogy amint tudom, visszaadom.
Egy jellegzetes helyet kellett keresnem. Arra gondoltam, nem lehet olyan nehéz megtalálni egy csapat vámpírt! Apu azt mondta, mindig köpönyeget viselnek, és ahogy én emlékszem, elég sokan vannak.

Azt hittem, hogy majd egész éjjel autókázhatunk, amíg ki nem kötök félájultan egy helyi hotelszobában, ám csupán fél órája körözhettünk, amikor megláttam egy alakot a sikátorban, a talpától a feje búbjáig feketében. Meg kellett állnunk, hogy jobban szétnézhessek. Habár nem beszélt angolul a sofőr, valahogy mégis sikerült elmutogatnom neki, mit szeretnék.

Kinéztem az ablakon - ott voltak. Legrosszabb esetben is csak bűnözők lehettek volna, akiktől meg tudom védeni magam. Azelőtt még sohasem öltem embert, de ha kell, meg tudom tenni.

Kiszálltam a kocsiból, és elindultam feléjük. Ketten voltak, és beszélgettek. Gyorsan körülnéztem, és eldöntöttem: most vagy soha. Ha rosszul döntöttem, akkor legfeljebb elfutok, nem lesz semmi baj - persze azért legbelül féltem egy kicsit. A szívem gyorsan vert, még saját magamhoz képest is.
- Hé, te ott, köpönyegben! Te a Voltur. - mielőtt még befejezhettem volna a mondatot, az egyikük rám vetette magát. Nem láttam tökéletesen a szemeit, de biztos voltam benne, hogy vörösen izzanak. Megtaláltam a vámpírokat, csak abban nem voltam biztos, hogy azokat-e, akiket kerestem.
A vámpír, amelyik rám támadt, hatalmas volt, akár Emmett nagybácsi. A fogai vészesen közel voltak a torkomhoz, támadásra készen.
- Valami rosszat mondtam? Mert úgy nézel ki, mint akit eléggé felidegesítettek. Ez valami személyes probléma? - kérdeztem, miközben a kezeimet védelmezően az arcomhoz emeltem. A szívem nagyon gyors ütemet diktált. Talán most fogok meghalni, gondoltam. Itt, Olaszországban. Soha nem tudok majd személyesen elbúcsúzni anyutól és aputól és Rose nénitől, és soha többet nem birkózhatok majd Emmett nagybácsival. Nem lesz több vásárlás Alice-szel, és Jasper sem fogja többet összeborzolni a hajamat. Búcsút kell mondanom a Jake-kel való játékoknak is!
- Azért csinálhatnánk gyorsan? Nem szerepel a napirendemen, hogy kínok kínjai közt haljak meg - mondtam, és becsuktam a szemem, hogy még véletlenül se lássam a közeledő arcát.
Amikor már felkészültem a végre, meghallottam a hangot, ami egy lovagéra emlékeztetett, aki eljött megmenteni engem. Rendben, azért meg kell hagyni, hogy ebben a helyzetben Leah hangja is angyalian csengett volna.
- Felix - kiáltotta a hang, miközben egyre közeledett a járdához. Felnéztem a megmentőmre, és megláttam azokat a véraláfutásos szemeket, amelyektől hirtelen elfogyott minden levegőm, és amelyek úgy néztek ki, mint egy démon szemei. Valamiért mégis megnyugtatott engem.
Felix azonnal fölpattant, mintha a másik srác lenne a főnök.
Mozdulatlanul feküdtem. Nem voltam biztos benne, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. Meg voltam rémülve, hiszem alig egy perce ugrott nekem egy igen félelmetes vámpír, azzal a szándékkal, hogy végezzen velem.
A fiatalabbnak, aki egyidősnek nézett ki velem, sötétbarna haja volt, és fehér bőre, mint egy átlagos vámpírnak. Szemei azonban vörösen izzottak, amitől remegés futott végig a testemen.
Aztán a másik férfi, Felix, felemelt a csuklómnál fogva a földről, egy kézzel. A lábaim a levegőben csüngtek. Úgy éreztem, menten eltöri a csuklómat. Talán meg is tette.
- Ez. - sziszegte undorodva. - tudja, hogy mik vagyunk. Végezzünk vele, vagy vigyük el Aróhoz?
Helyesen következtettem, a fiatalabbik volt a főnök.
Még mindig a levegőben lógtam, miközben a fiatalabb közelebb lépett, és megemelte az államat, hogy jobban szemügyre vehesse az arcom. A kezei jéghidegek voltak, a szemeitől viszont elállt a lélegzetem. Olyan szenvedélyesek csillogtak, amilyeneket még sohasem láttam. A szívdobogásom még inkább felgyorsult, és biztos voltam benne, hogy ezt ő is meghallotta. A felismerés hatására elpirultam, mire ő bosszantóan kezdett mosolyogni.
- Ah, Miss Cullen. Maga az utolsó személy, akire számítottam ma - mondta szórakozottan, majd Felixre pillantott. - Felix, mi történt a memóriáddal? Nem is emlékszel a lányra?
- Hát, emlékezhetne egy kicsit gyorsabban is, mert ez tényleg kezd fájni! - jegyeztem meg.
Felix rögtön elengedett, mire én a talpamra estem, és gyorsan fölkaptam a táskámat, ami pár lépésnyire hevert tőlünk.
- Szóval, akkor ti vagytok a Volt. - nem tudtam befejezni a mondatot, még pislogni se volt időm, mert a fiatalabb hirtelen megjelent előttem, és az ujját a számhoz nyomta, amitől a szívem oly' gyorsan kezdett lüktetni, hogy azt hittem, átszakítja a mellkasomat. Átkozott szív, mindig elárul engem.
- Nem kellene azt a szót ilyen hangosan mondani, Miss Cullen, itt emberek laknak - még közelebb hajolt hozzám, hogy biztos legyen benne, hogy megértettem, mit akart mondani. A hangja mély volt, halálos, és durva, ahogy suttogott.
- Most velünk jössz! - mondta, miközben megfordult, és elindult a másik irányba.
Kérdés nélkül követtem őt, a hátam mögött Felix-szel. A szemei szomorúan csillogtak.
- Elnézést kell kérnem az előbbiért. Nem tudtam, hogy Bella lánya vagy - mondta, mire én megveregettem a hátát.
- Semmi gond, el van felejtve. Elvégre megtörténik az ilyen. Legalábbis velem.
Miközben követtem az alacsonyabbat, egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Vajon hány éves lehet? El tudtam képzelni, hogy ez a vonzó fiatal vámpír öregebb, mint az apám. Sőt, talán még a nagyapámnál is. De aztán a másik felem arra jutott, hogy ez csak egy szám. Nem kell ilyen nagy feneket keríteni a dolognak, különösen akkor, ha az illető, akiről beszélünk, egy vámpír.
Azon kezdtem morfondírozni, hogy a vonzó "vezetőm" mért akar a semmi közepére vinni, amikor hirtelen eltűnt. Már csak egy árnyékot láttam a sötétségben. Zavarodottan pislogtam egyet.
- Mi a.?
- Gyerünk, Miss Cullen, ugorjon! - mondta gúnyosan Felix, miközben lökdösni kezdett előre. Lenéztem a lyukra, ahol a fiatalabb eltűnt, de nem láttam odalent semmit.
- Mit akarsz, mit csináljak?! - kiáltottam a sötétségbe, ellenállva Felix bátorításának.
- Ugorj! Ha akarod, elkaplak, ne félj! - válaszolta. Nyilván azt hitte, nem tudok leugrani segítség nélkül. Becsuktam a szemem, és ugrottam, anélkül, hogy figyelmeztettem volna őt. Úgy éreztem, mintha a gyomrom keresztül akarna fúródni a tüdőmön. Émelyegni kezdtem. Az esés nem volt túl hosszú, a vámpír keze pár pillanat múlva már a derekam köré kulcsolódott. Az orra szinte súrolta az enyémet, miközben a nyaka köré fontam a karomat. Találkozott a tekintetünk, majd megéreztem az illatát... Attól az isteni, édes illattól remegni kezdtek a térdeim. Imádkoztam, bárcsak úgy maradhatnánk örökre, de sajnos vissza kellett zökkennem a valóságba. Letett a földre.
- Hogy hívnak? - kérdeztem rekedten, mert még nem jutott elég levegő a tüdőmbe. Meg kellett tudnom a nevét. Ismerősnek tűnt, de közben mégis ismeretlennek. Vártam a választ, de csak egy gúnyos mosolyt kaptam válaszul.
- Találgass - súgta, miközben hátralépett. Gyűlöltem ezt a játékot. Legalább egy milliárd lehetséges név volt, ami közül választhattam volna, és ő azt akarta, hogy mindet fölsoroljam? Szar ügy.
- Nos, te nyilvánvalóan egy olyan személy vagy, akinek nincs normális neve - léptem egyet előre, helyet adva Felixnek, hogy ő is leugorhasson.
- Te beszélsz, Renesmee?
Ahogy kimondta a nevemet, úgy éreztem, mintha egy hideg fuvallat suhant volna keresztül a testemen.
- Okos, igazán nagyon okos, de hogy lehet az, hogy te tudod a nevemet, én viszont nem tudom a tiédet? - kérdeztem csípőre tett kézzel, miközben a súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem.
Hirtelen megint az arcomban volt a fiú. A szájából kiáramló levegőt hidegnek éreztem. Hogy csinálja ezt? Egyszerre voltam dühös, és akartam elolvadni az érzékiségében, amitől szinte megbolondultam. Szédülni kezdtem. Játszott velem, és én ezzel tökéletesen tisztában voltam.
- Még mindig találgatnod kell! - indult tovább, én pedig követtem.
- Nos, azt tudom, hogy te nem Aro vagy, mivel az ő arcára emlékszem, nem úgy, mint a tiédre.
A mosoly az arcán még szélesebbé vált a megjegyzésem hallatán.
A Volturi minden tagjának nevét végig gondoltam, de egyik sem volt megfelelő. A női neveket persze a legelején kizártam.
- Demetri?
- Rossz válasz - mondta, miközben felemelte a hüvelykujját, mintha az segítene neki a számolásban. Szegény srác.
- Afton?
- Két rossz válasz..
- Nos, nyilván nem Jane.
Egy mosoly jelent meg az arcán, én pedig kezdtem bepánikolni. Egy fiút sem ismertem, akit Jane-nek hívnának, de ez egy másik ország, így nem lehetek biztos a dologban. Amellett, apu mesélt történeteket Jane-ről. Egy szadista volt, aki élvezte, ha fájdalmat okozhatott másoknak. Csodálkoztam, hogy mért ezzel viccelődik. Hirtelen megint közelebb jött, és újra éreztem a mennyei illatát. Ez alkalommal kicsit erősebben. A szeme szenvedélyesen csillogott.
- Meleg - suttogta.
Oh, Istenem. Ki a fene ez?
Megfájdult a fejem, ahogy próbáltam visszaemlékezni a nevekre. Eközben valaki köhintett a hátam mögött.
Felix mondott egy nevet, amitől minden olyan világossá vált, mint a nap. Megdermedtem.
- Alec. Szóval te vagy Alec? Jane Alec-je? - suttogtam. Alec Felix irányába nézett, majd tekintete visszavándorolt rám, miközben Felix elhaladt mellettünk.
- Gondolom, hallottál rólam.
Egyszerűen bólintottam. Próbáltam nem a szemébe nézni, mert ha megtettem volna, akkor a világ egyik legveszélyesebb vámpírjának a szemébe néztem volna.
Ahogy a Volturi főbejáratához értünk, hirtelen ijedtnek és dühösnek éreztem magam. Csak játszik velem, naná. Azzal, hogy tudom, ki ő, egy hatalmas vicc vagyok számára.
Felix... Nos, vele talán még barátok is lehetnénk. Olyan, mint Emmett, vagy talán mint Alice. Attól függ, milyen szempontból nézzük.
Vajon ők mit csinálhatnak ebben a pillanatban? Vajon keresnek engem? Rájöttek arra, hogy ide jötten? Már ekkor nagyon hiányoztak.
Ahogy beléptünk az ajtón, éreztem, hogy minden szempár rám szegeződik. Érdekelt, vajon Aro emlékszik-e még rám, de amikor megláttam az arcán szétterülő hatalmas mosolyt, tudtam, hogy még örül is nekem.
- Renesmee Cullen! Micsoda meglepetés! - tárta szét karjait.
Még a szeme is mosolygott, ahogy beszélt, és ettől úgy éreztem, sokkal jobb döntés lett volna otthon maradni.